Igen, mosolygok...?

Írni szeretnék neked, de nem tudom elkezdeni...
Csak össze fog jönni!
Szinte "picik" voltunk amikor összejöttünk és talán mind ketten felnőttünk ez alatt a két év alatt...
Az elején hiába támadtak minden felől minket nem érdekelt, közben hiába voltak problémák mi megoldottuk.
...
- és most csak a multunk marad közös és a holnapunk másé?
- és én szerinted azért mosolygok, mert olyan kurva boldog vagyok?
- és csak nézek a távolba arogánsan?
- megsem szólalok?
- és nem érte meg ez a két év?
...
-Én nagyon remélem, hogy lesz nekünk közös jövőnk, bár valahogy mindig elrontom valahol, de tudjuk, hogy aki megbánja a multat az talán megbocsájtást nyer egyszer...
-Igen, mosolygok, szenvedni rossz és ezt el kell titkolni. És én aki olyan erősnek, nyugodtnak mutatom magam mégsem síkíthatok kínomban.
-A távolba nézek, mert rád nézni fáj. A távolba nézek, hogy tudjak mosolyogni... A távolba nézek, hogy tudjál utálni...
-Szólalni sem bírok pedig tudom hogy kéne, de nem megy. Egy gombóc lüktet a torkomban és érzem, hogy hang már nem fér el mellette...
-És nem érte meg? De igen, de nagyon is megérte. Én köszönöm neked amit kaptam. Remélem én is tudtam adni, hiába mondod, hogy pozitív és negatív egy szinten áll; nagyon remélem ez nem így van.

Ezt most mind elmondtam és egy szót sem ejtettem az eredeti "problémáról". Nem is fogok... de jobban esik nekem, hogy ezt leírtam még akkor is ha tudom, hogy a késői könny sóvá válik...

A végére már csak az ilyen sablonos, de igaz közhelyek maradtak: szeretlek és köszönöm hogy hozzád tartozom...

2013. 02. 22. 13h - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -DanCi
/Remélem elolvasod és remélem nem haragszol.